Az önazonos ember
Interjú Balázs Andrea színésznővel
Kilenc darabban játszik egyszerre, szatíra, vidám, zenés, ifjúsági, monodráma és pszichothriller is van a repertoárban. Rádióműsort vezet és tanít. A Színház-és Filmművészeti Egyetem drámainstruktor szakos hallgatója. Mindezt egyszerre. Azt vallja, hogy attól csodálatos a színészi pálya (és az élet), hogy mindenféléket játszhat és ennyiféle szerepben megmutathatja és kipróbálhatja magát.
Hogyan lettél színésznő?
Hamar, már kislánykoromban kiderült, hogy jól mondok, prózát és verset. Sokat foglalkoztam már akkor is az irodalommal. Elvarázsolt, elsősorban a magyar irodalom. Nagyon könnyen találtam meg magam a versekben és dalokban. Aztán innen egyenes út vezettet a középiskolában a diákszínjátszás felé, innen pedig egyenes út a színiiskola, a Shakespeare Akadémiára, innen pedig egy lépés volt a Karinthy Színház, ahol 22 éve jászom.
Támogató családi közegből érkezel. Érzed, hogy ez erő a mindennapokban?
Nagyon fontos része az életemnek, hogy egy olyan családból jövök, ahol az ötleteim nem lettek elsöpörve, hanem támogatásra találtak. Akármit, amit csak a fejembe vettem. Édesanyámnak és édesapámnak az volt a legfontosabb, hogy boldog legyek. Mindent megtettem, amit kellett, itt a koromnak megfelelő kötelezettségekre gondolok, de emellett soha nem szóltak bele abba, hogy mivel töltöm a szabadidőmet, addig amíg az épített engem és nem rombolt. Nagyon sokat számít, hogy ők a támaszaim voltak és így nevelkedtem.
Mindig nagyszájú, kissé pimasz lány voltál?
Az igazságérzetem óriási. Picit talán nagyobb szájú voltam, de ezt nem a tiszteletlenségből tettem, inkább az motivált, hogy oldjam a környezetembe fennálló feszültségeket, humorral, viccekkel. Mindig kiálljak magamért és másokért, de ezt úgy tegyem, hogy ne legyek bántó és tiszteletlen a környezetem felé. Édesapámtól hoztam a mintát, őtőle tanultam a nyitottságot, az elfogadást, a mindenki felé szeretettel fordulást és azt, hogy az igazságérzet nagyon fontos dolog, hogy tudja az ember magát pozícionálni az életében.
Sok éve oktatsz egy iskolában, ahol a gyerekeknek önelfogadásról és önismeretről tartasz órákat.
Két korcsoportnak 8-14 és 14-21 évesek a diákjaim. Drámapedagógia módszerekkel tanítom, nem is tanítom, inkább segítek nekik abban, hogy ezt az őrületet, ami körülöttük van, az elképesztő elvárásokat, a mindenféle feszültséget és stresszt, ami rájuk telepedik, azt hogyan lehet emelt fővel viselni. Sok esetben a mai gyerekek nem állnak szóba a saját szüleikkel, ez nagyon sok mindennek köszönhető, és itt jövök a képbe én, segítek nekik a kommunikáció elindításában a szülők felé. Az elmúlt nyolc évben rengeteg visszajelzést kaptam, a szülők nagyon hálásak, hiszen a gyerek végre kinyitotta a száját és azt mondta, hogy „én így és így érzem magam”. Azt tanítom nekik, hogyan álljanak ki a másik mellett, hogyan vegyék fel a kesztyűt. Az év tanárának is megválasztottak az ő szavazataik alapján. Nagyon hálás vagyok, hogy szeretik az óráimat.
Egyik nagy színészünk óva intette lányát a színészettől, mert ő még nem látott boldog színésznőt… Te boldog színésznő vagy?
Igen. Megteremtettem magamnak. Megfogadtam, amennyiben 35 éves koromig nem sikerül elérnem azt, hogy csak azt játszom, amihez kedvem van és csak azokkal, akiket szeretek és csak úgy, ahogy én szeretném, akkor nem csinálom. Pontosan azért, hogy ne legyek boldogtalan. Lehetőségem volt a Karinthy Színházban megtapasztalni azt a közönség közelséget és szeretetet, amiért érdemes minden nap színpadra állni. Megtanultam tisztelni, szeretni a közönséget és ők motorizálnak engem és amíg ők néznek engem, addig én boldog leszek. Nem kötök kompromisszumokat, nem vállalok el olyan feladatokat, amit érzem, hogy nem fog sikerülni vagy nem esik jól. Ez a boldogság titka, hogy azt csinálom, amit szeretek.
És ez szabadság is…
Igen. Egyik feladat kiegészíti a másikat. Nagyon kíváncsi természetű ember vagyok. A rádiózás megadja az a lehetőséget, hogy kiéljem a kíváncsiságomat és feltehetem azokat a kérdéseket az életről, ami nekem fontos. A tanítással kicsit továbbadhatom azt a fajta életszemléletet, optimizmust, ami az életem során belém nevelődött, a színház pedig a szerelmem.
Nagyon nehéz egyensúlyt találni, de meg kell találni. Tudatosan tudnia kell, hogy hova tart és nemeket kell mondania, ami egy nagyon nehéz dolog
2017-es év volt a szakmai életed fordulópontja. Akkor lettél országosan ismert. Hogyan élted meg a hirtelen jött népszerűséget?
Balázs Andi nagyon hamar utat tört magának Kasszás Erzsi karakter mögül. Olyan kapuk és ajtók nyíltak meg, amin be tudtam könnyedén sétálni. Az ismertséget arra használom, hogy felhívjam a figyelmet olyan dolgokra, amik fontosak. A közösségi média életemben is arra törekszem, hogy minden megférjen egymással. A viccelődés, az irodalom és a jó ügyek melletti kiállás. Az én oldalaimon nincs csúnya beszéd, mert nem fér meg, nem fér el. A vitákat is hagyom, hogy kibontakozzon, véleményeket is lehet ütköztetni, hogy azt kapják az emberek, ami valóban én vagyok.
Hogy lehet, hogy egy ilyen életvidám és optimista beszédes színésznőt a negatív, kissé őrült vagy mentális problémákkal küszködő szerepek találják meg?
Ez a lényege a színészetnek, hogy nem magamat játszom el, milyen könnyű is lenne az életem, ha mindig olyanokat játszanék el, ami én vagyok, semmiéle megerőltetés nem lenne az embernek a lelkében, attól a színész a színész, hogy mindenféléket játszik.
Kísértetház, Margarída asszony, Hyppolit a lakáj, Tortúra, ahol is állva tapsolt a közönség a Klauzál Házban.
Szerencsére sokszor van állva taps az előadásokon. A darab a közönség nem működik. Az kell, hogy figyelemmel kísérjék az összes mozdulatomat, hogy velem lélegezzenek, hogy ne is legyen kérdés, hogy mi együtt hozzuk létre az előadást. Örülök, hogy ennyi szerepben megmutathatom magam!
Májusban a Margarída asszony című előadással érkezel hozzánk.
Margarída asszony sem egy kedves hölgy, neki is vannak jellem béli hiányosságai, hol szigorú, hol pedig babusgatja a tanítványait. A darab különlegessége az, hogy a közönség alakítja az osztályt. Visszahozom azokat az iskolai élményeket – jókat, rosszakat – amik megtörténtek. Miközben megtanulunk az életről valamit, amit már nagyon régen tudunk, csak néha elfelejtjük.
2025. március 18. (Szatmári Éva)