Szenvedélye a fotózás
Interjú Zács Ágoston fotográfussal
Közgazdász végzettséggel a nemzetközi együttműködés területén dolgozott. Igazi lokálpatrióta, több mint 40 éve a kerület lakója, a Budafoki Fotóklubhoz 7 éve csatlakozott. A természet, valamint a portréfotózás mellett szívesen fotózza a kerület eseményeit is. Alkalmanként fotópályázatokon indult, amelyeken számos elfogadás mellett a Pest Vármegye Értékei 2023. évi pályázaton I. díjat nyert, a Budapesti Művelődési Központ pályázatain pedig egy II. és egy III. díjat.
Hogyan lesz egy külkereskedő, közgazdászból fotós?
Kamasz koromban kezdtem ismerkedni a fotózással, édesapám hobbi fotós volt. Akkoriban az analóg fotózás minden csínját-bínját megtanultam tőle. Később a Külkereskedelmi Főiskolán indultam egy fotópályázaton, amit megnyertem a kölyökkutyámmal készült képpel, amint egy díszkondérban csücsül. Ez volt az első sikerélményem, ennek ellenére mégsem lettem fotóművész. Sokáig – szenvedélyből – csak családi- és turistafotókat készítettem, részben diára, részben negatívra. Egészen nyugdíjas koromig az életünket örökítettem meg, az utazásainkat és a külföldi kint tartózkodásainkat. Aztán a Fotóklubban kezdődött el a fotós életem.
Hogyan alakult, úgy az életed, hogy a ’70-es évektől külföldön dolgoztál, dolgozhattál?
Közgazdasági Technikum angol tagozatára jártam, innen egyenes út volt a Külker Főiskola, másodikban Moszkvában és Leningrádban tanulhattam, így megtanultam oroszul. Külkeres lettem, de amit én dolgoztam nagyon speciális volt, hiszen nem áruval foglalkoztunk, hanem emberekkel. Szakembereket delegáltunk – mérnököket, egyetemi oktatókat, orvosokat – a fejlődő országokba. Nemzetközi megállapodások értelmében keretében humán erőforrást közvetítettünk, így dolgoztam Líbiában 5 évet, majd Irakban éltünk egy évet, aztán újra Líbiában 7 esztendőt.
Nem lehetett könnyű újra visszaköltözni…
Egész más világ. A mentalitás, az éghajlat és sok minden más. Egyáltalán nem lehet összehasonlítani. Delegáció tagjaként is sok helyen jártam: Nigéria, Ghána, Tanzánia, Szíria, Jordánia, Jemen, Irán, Afganisztán, Bangladesh, Laosz, Vietnam. Kína, Dél-Korea… A tárgyalások között hobbiból fotóztam ezeken az utazásokon is.
Ekkor már digitálisan fotóztál?
A 90-es évek végétől már igen. A számítógéppel mindig jó ’barátságban’ voltam, hiszen nem vagyok igazán művészlélek, mindig volt műszaki érdeklődésem és van a mai napig is. Összekapcsoltam a két dolgot, ami érdekelt.
És vágytál egy fotós közösségbe?
Igen. Beszélgetni, tanulni szerettem volna. Sok mindent az internetről tanultam, később néhány alkalommal workshopra is jelentkeztem. Egy barátom révén a Budapest Bank fotóklubjában kezdtem, aztán a csepeli fotóklub következett, nyolcadik éve pedig a Budafoki Fotóklubba járok. Minden héten hétfőn véleményt tudunk cserélni a képekről, esetenként szervezünk közös fotózásokat, a Klauzál Ház pedig évente kétszer lehetőséget biztosít kiállítani is. Arról nem beszélve, hogy többen járunk a kulturális eseményekre élményfotókat lőni, amit a Ház folyamatosan publikál.
Milyen témákat kedvelsz? Van kedvenc fotótémád?
Mindent szívesen fotózok. Nagy kedvencem a porté fotózás. Az eseményeken, pl. egy színházi előadás is majdnem porté fotózásnak minősül, annyi a különbség, hogy nem én döntöm el, hogy milyen világításban fotózom, hanem készen kapom. De ennek is megvan a maga szépsége. Kutyakiállításokon is szeretek fotózni, mivel korábban kutyaküllem-bíróként is dolgoztam. Alkalmanként pedig sporteseményeket is fotózok az atlétikától a jégkorongon át kosárlabdát, kézilabdát, vagy éppen a nálunk kevésbé ismert floorballt, mivel lányom egy időben a női válogatott tagja volt.
A Mi kék Dunánk címmel nyílik fotókiállításod a Radóczy Mária Galériában.
Strauss emlékév van. A Kék Duna keringőre fognak táncolni a megnyitón és Mária szeretett volna egy kiállítást a Dunáról. Így kerültem képbe, hiszen tudta, hogy sok képem van a folyóról. Sokszor kirándulok, nyaranta kenutúrán veszek részt, amikor is a nyakamba lóg a fényképezőgép és kattogtatok… sokat és sokszor a Dunáról is.
2025. március 24. (Szatmári Éva)