Idén a Budafok-Tétényi Tavaszi Művészeti Fesztivál jubilál, 45 évesek lettünk. Tavaly a Budafoki Dohnányi Zenekar 25. születésnapját ünnepeltük – együtt – szintén fesztiválnyitó hangversennyel.
Idén ÉletÖröm címmel nyitókoncerttel ünnepeljük magunkat és egymást. Ez alkalomból (is) Hollerung Gáborral a BDZ zeneigazgatójával beszélgettünk.
1993-ban megalakult a Budafoki Dohnányi Zenekar, élén veled. Hogy folytatódott a történet?
A megalakulás után egy küzdelmes időszak következett, de valahogy – azóta is – mindig megküzdünk a nehézségekkel. A ’90-es évek végére már egy nagy létszámú zenekarról beszélhettünk, ahol mindenki állásban volt. A fizetések persze még így sem voltak versenyképesek, de a tagság állandó volt, és tudtunk dolgozni. A 2000-es évek elejére az önkormányzat már nagyon nehezen tudta vállalni a zenekar fenntartásával járó felelősséget, így aztán – hosszas tárgyalásokat követően – közhasznú társasággá, azaz „céggé” alakultunk, saját ügyvezetővel, amivé engem neveztek ki. Az átalakuláshoz kaptunk még egy nagyobb összeget, és így lehetőségünk nyílt arra, hogy a fizetéseket átlagosan megduplázzuk. Ekkor tudott igazán elmozdulni a zenekar a holtpontról: a fizetések – ha nem is voltak túlzottan magasak – de azért versenyképessé váltak a piacon. Ettől kezdve megemeltük a próbaszámot, rengeteget dolgoztunk. Hozzá kell tennem, hogy amióta megalakultunk, mindig igyekeztünk építkezni, a rendelkezésre álló forrásokat nem teljesen elkölteni, hanem hangszereket, kottákat venni.
A zenekar teljesítményében is éreztették hatásukat ezek a formai változások?
Igen! Nem véletlenül tartja a mondás: kis pénz – kis terc… Valójában tényleg, a stabilabb béreknek köszönhetően a 2000-es évek elején, a próbajáték során megint a magyar zenei élet élvonalbeli fiatal muzsikusaiból válogathattunk, akik nagy része – hál’ Istennek – azóta is itt játszik nálunk. Egyrészt azért, mert versenyképesebbek lettünk, másrészt pedig megszerették azt a műhelymunkát, aminek itt részesei lehetnek. Egyre komolyabb repertoárt játszottunk, egyre komolyabb munkát végeztünk. Persze a darabok kiválasztásában nem is csak a zenekar pillanatnyi tudása játszott szerepet, hanem az is, hogy én hol tartok. Nem játszottunk el olyan darabot, amelynek előadására nem éreztem magamat alkalmasnak, hiszen nekem is fontos volt, hogy én magam is értsem a darabot. A zenekar nem volt átjáró ház többé. Mára pedig már csak nagyon ritkán téved be ismeretlen arc az együttesbe.
Egyszóval együtt fejlődtél a zenekarral?
Teljes mértékben. Egy karmestert csak egy zenekar taníthat meg a szakmára, egy zenekar pedig csak egy karmester munkája által válhat homogén együttessé. Persze a zenekar fejlődéséhez a jó vendégkarmesterek nagyon sokat adtak hozzá. Az elmúlt öt év alatt a zenekar egy igazi „fenevaddá” változott, elképesztő a teljesítőképessége, és hihetetlenül egyenletes, magabiztos a művészi színvonala. Rendkívüli sokoldalúság jellemzi az együttest, és a muzsikusok minden programban igyekeznek a maximumot kihozni magukból. Elmondhatjuk, hogy van egy széles „bázisközönségünk”, amelynek körében kifejezetten népszerűek vagyunk, és szakmailag is az élvonalba tartozunk.
Ha a zenekarodra tekintesz, mire vagy a legbüszkébb?
Elsősorban arra, hogy a pozitív emberi viszonyokat sikerült megőrizni, a belső konfliktusokat sikerült kezelni. Egy időben erős lett a belső rivalizálás és konfliktálás, ezért belső próbajátékot hirdettem. Ekkor rend lett, megszűntek a viták és a rivalizálások.
Az utóbbi időben egyre nagyobb szerep jut a társművészeteknek a programjaitokban. Vajon mi motiválja ezt?
…Részemről a művészeti ágak ötvözése egyfajta előremenekülés, hiszen a közönséget, és különösen a fiatalabb korosztályt azzal lehet leginkább megfogni, ha non-verbális művészeti ágakat vegyítünk…Ezeknek a hatóereje óriási! Amikor a zene és a tánc, vagy a zene és a kép találkozik egymással, a produkció hihetetlen hatásossá és hatékonnyá válik. A közönség kedvét is emeli, mert a zenei katarzis szavakkal nem fejezhető ki, mégis, ha valaki megéli, olyan érzelmi élményhez jut, melynek jó értelemben véve a rabjává válik. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy igenis figyelnünk kell arra, hogy mi az a kulturális termék, ami értéket is képvisel és a közönség igényeit is kiszolgálja. Igenis gondolnunk kell arra, hogy a mi gyermekeink, unokáink, tanítványaink kiknek fognak majd muzsikálni, vagy kinek a koncertjein, kulturális programjain fognak szocializálódni. Éppen ezért nem szégyellem, ha néha elmegyünk populáris irányba – ami a tevékenységünk kb. 10 százalékát teszi ki –, mert véleményem szerint a populáris programjaink is értéket képviselnek, embereket vonzanak be a többi programunkra, ugyanakkor nagy mértékben hozzájárulnak a működési feltételeinkhez.
Mit kívánsz a zenekarnak a következő öt évre?
Először is izgatottan várom, mikor és hogyan kerül a közönség elé a rólunk készülő dokumentumfilm. Tavalyi 25 éves jubileumunk kapcsán jött az ötlet, hogy érdekes lenne előrukkolnunk egy ilyen filmmel. Sólyom András filmrendező, operatőr azóta, azaz több mint egy éve forgatja hozzá az anyagot próbákon, koncerteken, a kulisszák előtt és mögött, lassan pedig elkezdi véglegesíteni a vágásokat is. Amúgy pedig azt kívánom, hogy a harmincadik születésnapon még beszélgessünk egymással – ennek minden aspektusával együtt; hogy a zenekar olyan háttérrel rendelkezzen (székház, tárgyi feltételek, finanszírozás), mely egyenértékű a magyar zenekari élet bármely szereplőjének feltételeivel, és hogy mindazokkal együtt ünnepelhessük a harmincadik évfordulót, akik a huszonötödiken is részt vesznek.
—————————————-
Megjelent a Budafoki Dohnányi Zenekar időszaki programmagazinjának, a Hangolónak 2018 tavaszi számában.
Ortutay Réka interjújának vágott változata.
Fotó: Csibi Szilvia